A magyar szociológia utóbbi ötven évének egyik meghatározó és nemzetközileg legismertebb alakja Szelényi Iván. Ahhoz a szociológus-nemzedékhez tartozik, amelyet a társadalmi tények feltárásán és a belõlük levont összefüggések keresésén túl az elméletalkotás igénye vezet. Nem ragad le a szigorú empirikus megközelítésnél, hanem arra törekszik, hogy állításait legalább középszintû elméleti keretben fogalmazza meg. Mindezt innovatív és provokatív módon. A közhiedelemmel ellentétben a tények ugyanis nem beszélnek önmagukért, azokat kontextusba helyezve kell értelmezni, majd – ha lehet – a kontextusból kiemelve a szociológiai elméletalkotás részévé tenni.
Legfontosabb mûveiben Szelényi mindig képes volt olyan meghökkentõ kérdéseket vagy erõs állításokat megfogalmazni, amelyekkel megkérdõjelezte a szakmai konszenzust. A Szelényi-recepció hullámzása egyrészt folyamatosan fenntartotta a szerzõ munkássága iránti érdeklõdést, másrészt a szerzõben is megerõsítette az alkatától amúgy sem idegen ironikus viszonyt mind mûvei befogadásával, mind pedig az átfogó társadalom-magyarázatok érvényességével kapcsolatban. Nincs még egy szerzõ a hazai szociológia történetében, aki több önkritikus reflexiót írt volna saját korábbi munkásságával kapcsolatban, mint õ. Ezek az írások azonban minden esetben az adott téma továbbgondolását, a korábbi állítások új kontextusba helyezését, és így a tudományos diskurzus folytatását hozták magukkal.
E kötet szerzõi Szelényi életmûvének kérdésfeltevéseihez kapcsolódnak, azokat értelmezik, kritizálják és gondolják tovább.
